Kerüljünk fel a térképre!

Túlzás lenne állítani, hogy Érd és környéke a kiemelkedő turisztikai célpontok között szerepelne. Ez szinte érthetetlen, hiszen az adottságok kiválóak, és városunk már csak fekvése miatt is sokkal többre lenne hivatott, ha turizmusról beszélünk.

Elég ha csak a főváros közelségére és a Duna adta lehetőségekre gondolunk. Hogy miért nem lépett szintet a város, miként sikerült még az egyébként rendkívül népszerű termálfürdőt is a csendes rothadás állapotába juttatni, ezek a kérdések nem ennek a posztnak a témái.

2020-ban kértem fel egy szakértő csapatot, hogy tegyük meg az első lépést a város újragondolása érdekében. Eredetileg is ragaszkodtam hozzá, hogy minél szélesebb körben gondolkodjunk együtt, a kiválasztott módszertan pedig pont arra épített, hogy a civilek, a vállalkozók, az önkormányzat és intézményei, valamint a turisztikai szakemberek együtt “találják ki”, mit gondolnak a városról, illetve milyen fejlődési irányt szánnak neki.

Néhány éve végigsöpört az országon az ún. turisztikai desztináció menedzsment, ami nem szólt másról, mint hogy az egyes települések és régiók turisztikai célpontként megszervezzék magukat. Ez a BrandBoost tréning – amin nagy örömömre szinte mindenki képviseltette magát, akinek csak köze lehet a városban vendéglátáshoz vagy turizmushoz – is ennek a törekvésnek volt az első mozzanata. Több körben egészen a saját munkaszervezet előkészítéséig jutottunk el, aztán a járvány porrá zúzta a kezdeményezést. Ahogy a pandémiás helyzet engedi, feltétlenül fel kell vennünk a fonalat, hiszen éppen a koronavírus miatt megváltozott életünkben kifejezetten felértékelődtek a közelben eltölthető szabadnapok, a belátható távolságban elérhető úticélok. Márpedig változatlanul egy nagyjából kétmilliós agglomerációt tekinthetünk elérhető közönségnek.

Meggyőződésem, hogy tévúton jártak, akik időről-időre valamilyen Disneylandet vizionáltak a város bármely részére és gigantikus fejlesztésekben látták a lehetőséget. Én Érd és a környék esetén alapvetően a lassú turizmusban hiszek. Épüljön végre meg az EuroVelo 6 szakasza, kerüljünk fel a gyalogos és kerékpáros zarándokutak hálózatára, váljon kedveltté a LevenDuna útvonal és biztos vagyok benne, hogy milliárdok nélkül is, organikusan tud fejlődni a vendéglátás és a ma már szabadidős gazdaságnak nevezett ágazat.

Nagy titkot nem árulok el vele, hogy látnivalókban akár kifejezetten erősek is lehetnénk.

A minaret, a kápolnák, Bogner Mária sírja, a Szapáry-kastély és a gazdatiszti ház kiegészülve a pincesorral és a Duna-parttal (a kilátópontokkal és az ártéri erdővel) nagyszerű lehetőségeket rejtenek – és a felsorolás messze nem teljes.

Ha az infrastruktúra rendelkezésre állna, a piac, a vállalkozások is meglátják a lehetőséget. A pincesoron már nyitva az első olyan pince, ami nem csak rendezvényeket szolgál ki, hanem konyhával is várja a vendégeket. Remélem hamarosan többen követik. Ezért is vittük az EuroVelo és a LevenDuna útvonalát át a Mély úton.

Két adottságot külön is említenék. Az egyik a Papi földek, a szabadidőpark. Nem titok a város előtt, hogy komoly nehézségeket jelent az üzemeltetése. Éppen azok a fejlesztések maradtak el a forráshiány miatt, amelyek bevételeket hozhattak volna, amelyekből fenn lehetett volna tartani a parkot. Most az önkormányzat saját erejéből finanszírozza és több irányban próbálunk olyan vállalkozást, befektetőt találni, aki lát fantáziát a helyben. A szabadidőpark esete mutatja meg, hogyan nem szabad milliárdos fejlesztésekhez nyúlni, hogyan lehet félmegoldásokra elégetni a rendelkezésre álló forrásokat. És most kizárólag a szabadidős tevékenységről beszélek, az ennél sokkal szomorúbb környezetvédelmi baklövéseket itt nem említem.

A másik pedig Simonpuszta, ami egy olyan rendezvényhelyszínné vált, ami különösebb nehézségek nélkül jut kormányzati támogatásokhoz. A lovas központ kulturális kínálatát ízlés kérdése értékelni, de hogy tömegrendezvények kedvelt helyszíne, azt talán senki nem vitatja. Kiváló az együttműködés Simonpuszta menedzsmentje és a város között, semmiféle racionális érv nincs, ami indokolná, hogy ez másként legyen.

Egy talán érzékenyebb témát sem hagynék ki, ez pedig a Duna-part, illetve hogy kell-e nyolc csillagos szálloda a Molnár utca végébe? Határozott véleményem, hogy nem kell. Aki Érden szállodát építene, a Velencei úton, a Papi földeken, vagy a városközpontban gondolkodhat, vagy mindenek előtt a termál szép lassan magába roskadó épülete helyén. Semmiféle formában nem tudom támogatni, hogy újabb zöldterületet betonozzunk le, éppen az ártér és a természetvédelmi területek közvetlen közelében. Bűn lenne elvenni a területet a városlakóktól és az erre kirándulóktól, bűn lenne elvenni a folyópartot a közösségtől.

Hiszen azt mindannyian látjuk a NER vízparti “fejlesztéseinél”, hogy az úri közönség kerítés mögött, saját partszakaszokon érzi jól magát. Márpedig itt az ártéri erdő és a Kakukk-hegy különleges élővilága és hangulata sokkal többet érnek, mint a NER sokadik “exkluzív” közpénzszivattyúja. A Balaton partján, a Fertő-tónál, vagy Tatán látjuk mit művelnek – semmi okunk nincs, hogy ne legyünk különbek, felelősebbek ennél.

Elkezdődött a pincesoron a présház építése, hamarosan méltó funkciót kaphat a Beliczay-ház, ezek olyan beavatkozások, amik sem a természeti értékeket nem bolygatják, sem a Duna-parton kikapcsolódók, kutyát sétáltatók, erre kirándulók elől nem vesznek el semmit. Okosan, érzékenyen kell élni az adottságainkkal, nem a kevesek kedvére a végletekig kihasználni azokat.

Végül pedig szót ejtenék egy nagyobb ívű gondolatról, ez pedig a naturpark koncepció. Az Érd-Sóskúti fennsíkkal, a Biai- és a Törökbálinti-erdővel, a Duna-parttal, a Bentával és a Zámori-patakkal egy olyan területet hozhatnánk létre, ami izgalmas és akár több napos célponttá (desztinációvá) tehetné a környéket. Érd, Sóskút, Pusztazámor, Törökbálint, Tárnok, Diósd, sőt Biatorbágy, Százhalombatta, de akár még Etyek is egy olyan közös projektbe kapcsolódhatna be, ami már Magyarországon is számos térségben lett kifejezetten sikeres. Hiszen a naturparknak egyszerre értékei a természeti kincsek, illetve az épített és kulturális örökség. Ennek az gondolatnak még nagyon az elején tartunk, de elképesztő távlatok nyílhatnak meg zöld fejlesztések és slow turizmus terén, ha belevágunk. Ha mellétesszük, ami a már említett tréningen is sokszor és sokunktól elhangzott, hogy a meggy és a levendula városa vagyunk – vagy azzá kellene végre igazán válnunk -, akkor azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy bár rengeteg a teendő, de a lehetőségek adottak.