A rugalmasság elvtelenséget jelent

Tavaly decemberben Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója a Magyar Külügyi Intézet 50. születésnapi konferenciáján fejtette ki nézeteit a magyar külpolitikai gondolkodásról, a külpolitikai elemzések funkcióiról. Bár azóta túl vagyunk a karácsonyi ünnepeken és az új évet is megünnepeltük, előadásának elég sok állítása még ennyi idő távlatából is kifejezetten zavarbaeejtő, ezért érdemes azokra egy hosszabb írás keretében is reagálni.

(Orbán Balázs korszakos gondolatairól itt lehet olvasni.)

Kezdjük is azzal, hogy milyen minőségében beszélt Orbán Balázs az egykor szebb napokat látott Külügyi Intézet konferenciáján? 2022-ben az új Orbán-kormányban új pozíciót hoztak létre a számára, a “miniszterelnök politikai igazgatója” titulussal. Hatásköre teljesen elkent, a miniszterelnök nevében jár el, ám Rogán Antal irányítja őt a “miniszterelnök útmutatásai szerint”. Már az is sokatmondó, ha a magyar külpolitika új állócsillagát a propagandaminiszter irányítja, de a tisztségének említése belekerült egy tucatnyi törvénybe rögtön a miniszterek mögé. Azóta kiderült: ez a közjogilag meglehetősen problémás megoldás valójában semmi másról nem szólt, mint hogy a miniszterelnök “a külpolitika gyeplőjét szorosan foghassa” – ahogyan ő maga fogalmazott.

Azóta azt is tudjuk, hogy Orbán Balázsnak magvas gondolatai vannak a külpolitikáról. Ő maga ezt stratégiaalkotásnak hívja, de még a legjóindulatúbb megközelítéssel is ehhez minimum koherens világképre, egyértelmű célkitűzésekre, és legalább közepes helyzetfelismerésre lenne szükség. A dolgozószobában minden bizonnyal jól látható polcra helyezett Kissinger-féle Diplomácia bizonyosan nem elég.

Orbán Balázs szerint a külpolitikai elemzésben, általában a háttérmunkában sok-sok Kissingerre lenne szükség. Azt most hagyjuk is, hogy mennyire félrevisz az amerikai külpolitika nemrég elhunyt, talán legnagyobb és legellentmondásosabb alakját egy abszolút hősnek beállítani, de mennyire nevezhető a magyar külpolitikai gondolkodás “mintaadónak” (ahogyan ő szeretné látni), ami egy amerikai politikust tekint igazodási pontnak? Jól láthatóan semennyire.

A magyar külpolitika ugyanis nem “mintaadó”. Hacsak a gátlástalan opportunizmust nem tekintjük annak. Nézzünk erre pár példát. Ha nem halljuk a hangot, eldönthetetlen, hogy Szijjártó Péter vagy Szergej Lavrov beszél valamelyik nemzetközi sajtótájékoztatón. Az üldözött keresztényeket mindenekelőtt Horvátországban mentő külpolitika arcpír nélkül támogatja az azeri agressziót az őskeresztény Örményország kárára. A szoros gyeplőben – helyesen – elismerik Izrael jogát az önvédelemre, mert megtámadták, de nem áll ki a kormány Ukrajna ugyanilyen joga mellett, mert megtámadták. Diktátor találkozókon bábozzák el a türk identitást, és ami talán a legszomorúbb: padlóra küldik a Magyarország számára legfontosabb regionális együttműködést, a visegrádi szövetséget.

A magyar külpolitikának a miniszterelnök és/vagy politikai igazgatója szerint a mintaadáson túl rugalmasnak kell lennie. Fordítsuk le ezt Arany János nyelvére, egyszerűbb úgy mindenkinek: a rugalmasság elvtelenséget jelent. Ezzel persze ideig-óráig lehet sikereknek tűnő eredményeket elérni, de mindig lehull a lepel. Ilyenkor jönnek a kudarcok, a nagy vereségek és a kijózanító pofonok.

Nem nekik, hanem Magyarországnak és polgárainak. Mert az elvtelen külpolitikának valójában nagyon is súlyos következményei vannak. Ugyan éppen kapálózva bizonygatnák az ellenkezőjét, de a multinacionális vállalatoknak való gazsulálásnak köszönhetően összeszerelő-üzem maradt az ország. A szakszervezeteket tönkretették, a munkavállalói jogokat leépítették, a környezetvédelmi intézményrendszert tönkretették. De itt nem álltak meg. A “konnektivitás” jegyében most már akkumulátorgyarmatot csinálnának hazánkból. Magasabb fokozatra kapcsolnak ezzel, jön vizeink, termőföldjeink, maradék természeti értékeink elpusztítása is, kevesek profitjának a biztosítása érdekében. Annak, hogy ezer milliárdos támogatásokat fizet a pénzügyi és morális válságban vergődő magyar állam a kínai kommunista párt kiválasztott ipari vállalatainak, hogy a végletesen kilúgozott magyar hatósági környezetben itt kövessék el azt a szennyezést, amitől Nyugat-Európa „zöldül”, majd az OECD tagállamok közti legalacsonyabb adózási kötelezettséget követően a profitjukat ugyanezek a vállalatok korlátozás nélkül vigyék ki az országból, annak semmiféle konnektivitáshoz nincs köze. Ez a kristálytiszta öngyarmatosítás.

A konnektivitás az új külpolitikai jelszó tehát. Aminek a lényege – szerintük -, hogy Magyarországnak arra kell törekednie, hogy Kelet és Nyugat találkozási pontja legyen. Már ami a gazdasági részét illeti a történetnek, ha jól értjük. Hangzatos állítás, valójában teljesen hamis, de még inkább teljesen félreértett tartalommal. A keleti és nyugati nagytőke ugyanis ugyanazoktól a szabadkereskedelem-vezérelt globális ellátási láncoktól függ. A kínai akkumulátorgyár a német BMW-nek adja el az akkumulátorát, ugyanazok az érdekeik, ugyanazokat a függőségeket tartják fenn és mélyítik el.

És ebben hol van Magyarország szerepe? Maradhatunk a Nyugat összeszerelő üzeme, de a konnektivitás jegyében megkapjuk mellé még azt is, hogy a Kelet vegyihulladék-telepévé válunk. Ebben nincs gazdasági fejlődés, nincs pozíciónyerés, ebben nincsenek magasabb hozzáadott értékű munkahelyek, nincs szociális jólét. De legfőképpen természeti és emberi jóllét nincsen.

Végezetül pedig a kedves olvasóra bíznám annak eldöntését, hogy mit is jelent a “nem értéksemleges tudományos elemzés”. A miniszterelnök politikai igazgatója ugyanis ezt várja el a felügyelete alá tartozó tudományos kutatóktól.

Oszd meg, ha tetszett: